égni szerelmi háromszögben

Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy búcsúzóul legalább szemelvényeiben újraolvassam.

Őszintén sajnálom, hogy nem töltötte be feladatát ez a blog, vagy, ha igen, akkor arról már nincs tudomásunk.

Ahogy nekiláttam a kommentolvasásnak, bizonyosra veszem, bőven lenne helye sokak életében akár segítségként, akár csak tanulságos olvasmányként nyúlni vissza egy-egy bejegyzéséhez, s az ott kialakult véleménycseréből meríteni a mai gondjai jobb átvilágításához. Megoldást nem ad, de segítséget igenis jelenthet.

De megint sikerült a gépnek ideragasztania, s nem haladok, sehogy nem akaródzik felállni innen. A fene ezeket a függőségeket! A dohányzás legalább az időmből nem vett el, bár már nem hiányzik.

Eddig sem voltam valódi érintettje, ma sem vagyok az, mégis, a kommentjeimen (meg a mások által nem olvasott bejegyzéseimen) keresztül ez a blog volt a nyitott vallomás rólam. Már látom, érdektelenné vált, pedig eleinte még pezsgett itt a vélemények és ellenvélemények sokasága.

Köszönettel tartozom, hogy itt lehettem.

Nem feltétlenül saját, hiszen a sors keze és lába érlelte egy ideig, hogy mégis.

Aztán a néhány évnyi tanakodás eredményeképp elhatározás közelébe jutva az alkalom hiánya mellé betársult a véletlen. Hogy döntsön, helyettem. Nem, nem vállalom be. A harmadik szerepét bizonyosan nem, legalább is abban a lehetőségben, ahol erre nyílna mód. Mert közben kaptam egy levelet, ami csak annyit mond: nem ismerem azt a részed, aki erre vállalkozik.

Itt nyugodtan írhatok marhaságokat is, senki nem olvassa.

Furcsa fintorai vannak az életnek. És bizony nem árt, ha tanulunk. Ahogyan az sem, ha vannak bizonyos normáink, melyektől nem lépünk messzebb, de látjuk, kellenek-e, vagy csak magunknak építünk falakat? Fától az erdő nehezen ismerhető fel. Távolabb is kell lépni, hogy jobban lássunk.

Na, adtam a bölcsességnek.

 

Vannak blogok, melyek önként halnak el.

Abban nem vagyok biztos, hogy aktualitás hiányában, de az érdektelenség legalább annyira kedvez a kimúlásuknak.  Nem tudom, aki létrehozta, nézi-e néhanapján. Mert úgy gondolom, ha valakinek van joga megszüntetni (amit sajnálnék, mert néha vissza-visszaolvasom), az ő, akit nem ismerek, de meghívott társszerzőnek, amivel egy idő után már gyakorlatilag egyedül éltem ezen a lapon.

És - minő meglepi - ma sem vagyok érintett. Ahogy visszagondolok, meg netán előre, úgy látom, aligha leszek. Mert mindig közbejön valami. Még az is lehet, szerencsére.  De most jól kimosolyogtam magam, mert igaz, hogy a saját gépemen törlődött a beléptető kód, de itt, ahol nem kellene meglennie, itt bezzeg megvan!

A helyem körvonalazódni látszik a cím világában. Vagy mégsem.

Csak tudnám, mitől vagyok ilyen határozott! (Tudom.)

Már mindenkinél minden rendben.

Nálam kiváltképp. A változatlanság megbízható csendessége.

Az eddig itt előfordultak közül egy van, akiről valóban tudom: révbe ért. Így aztán jogosan ritkán szólal meg. itt meg nincs is mit keresnie. A valós életében annál több és szebb élmény várja, sose legyen híjával ezeknek!

Miközben egyre formátlanabbnak érzem magam (bár a fejlemények elmaradását nem ennek tudom be), egy meglehetősen (meg)mutatósra sikeredett kép láttán széles mosollyal mit mond? Vannak tartalékok! Nem háj, tartalék. Hiába, van, aki tud udvarolni.

Pedig már elszánt voltam.  Régóta. Felesleges, a kisértés is elkerül. Lehet, hogy fertőző is vagyok, csak nem tudok erről? Vagy akár kitelepíthetnek a kertbe, madárijesztőnek még jó vagyok?

Murphy  sem személyesen kerül a közelembe. Csak a feltételezései valósulnak meg, de azok következetesen.

Körülnéztem.

Virágom, szebb lett a világ? Papus56, Nálad olvasgattam.

Az azért örömre ad okot, hogy immár senkinek semmi baja a párkapcsolati témakörben, legyenek ott érintettek akárhányan is.

Olvasgatok a blogokon, és kérdések fogalmazódnak meg bennem. (Legalább a témának a blog címéhez van egy kevés köze.)

Azt már többszörösen látni véltem eddig is, hogy a forgatókönyvek nem oly sokfélék, mint ahogyan a rendezéssel színesítjük a magunk világát.

Most két blogon is hasonlót olvasgatok, a kísértő múlt és a jelenlegi, talán kapcsolat is lehetne belőle, ha engedné az érintett. Ha nem akarná bizonygatni magának, hogy az a rongyos, régi. Az kell. Mert ez, aki most lenne, vagy már volt is majdnemigazi, ez nem lángol. Nem borítja lábam elé a csillagokat. Jaj, de szerencsétlen vagyok. Mikor akar virágesőben, fátyol  alatt látni, ha már most meleg biztonságon kívül mást nem képes nyújtani? Olyan, mintha százéves kapcsolat lenne! Hol a vihar? (Bennem. A sokszor megbántó, ezerszer visszakövetelt, mindannyiszor megalázó korábbi kapcsolat okozta lelki válságban.)

Fiatalon általában katartikus élményre vágyunk. (Mintha nem lettem volna sose fiatal. Az otthon melege volt a fontos mindig. És mégis, megkaptam, akkor, amikor már eszembe sem jutott, hogy nekem is juthat. De nem vette el az otthont sem, sőt. Része lett a mindennapoknak, és nagyon is otthonossá tette az életünket. A lángolás benne pedig a bónusz volt.)

Jó tyúkanyó módjára rettegve olvasom, hogyan tolják el azt is, amit nem kéne.

Természetesen az ideológiai alapot megteremtve. Pedig hát csak annyi kellene, hogy merjük elfogadni magunkat, az érzéseinket, hogy merjük elhinni: EZ is az életünk. És merjük kimondani, MIT szeretnénk. Hosszabb távon szeretnénk, vagy most, azonnal. Nem szeretném, hogy folyton csalódjanak. Hiszen az elvárások és a valóság összhangját nem engedik meg maguknak. De a másiknak sem!

Meg egy kis kiegészítés. A hiúság konoksággal ötvözve páratlan nagy hibák forrása képes lenni. Ez csak úgy eszembe jutott, aki akarja, keresgéljen. Mikor is lépett jégre (ha még mindig ilyen az időjárás), amikor tudván tudhatta, MÁST kellene tennie? De a hiúsága nem engedte. Mert konokul ragaszkodott ahhoz, amit kigondolt. Ó, dehogy baj, hogy öregszem. És minden, amit megéltem, bennem vált engem építővé. Az is, amit személyesen toltam el. Bizony.

Szerintem mi a különbség szex és szeretkezés között.

Nem az tette föl, akinek demonstrálnám is adott esetben, de azért elgondolkodtam.

Nekem van válaszom, épp csak nem mondtam el.

Csak annyi történt, hogy semmi nem történt.

Kedves és tűnődő hangsúllyal telefonbeszélgetés során elhangzó "össze kellene hozni", aztán marad minden, sőt még annál is kevesebb marad az eddigi gyakorlat szerint.

Mintha szükségtelen lenne részemről nemhogy vívódni, de elgondolkodni is. Úgy jártam, mint az egyszeri asszony: olyan jól esik beszélni róla. Az elméleti lehetőségről.

Na, maradok magamnak, a blog meg magának.

Ez a - gyakorlatilag szünetelő - blog is kapott értékelést Agyalaptól.

Nem tudom, kár-e, vagy nagyon is jó, hogy nincs látogatója.

Hosszú szünet ígérkezik.

Már nekem sincs okom, hogy erre járjak.  A tettek hiányában mintha kimúlt volna az el sem kezdett kapcsolat.

Szerencsére mindenkinek szépen kialakult az élete, kitört a párkapcsolati világbéke, s így van ez jól, a karácsony közeledtével minden teremtett lélek békében dícsérhesse az Urat. Akinek párja van, fogja annak kezét, akinek nincs, adjon hálát ezért vagy kívánjon magának egyet.

Békés karácsonyt mindenkinek!

 

Bár sokszor mondtam nem 3-szögben 4 szögben éltünk,hiszen én férjes nő voltam mikor a szeretőm berobbant az életembe.Azt hiszem ide tartozik.Én miért váltam megcsalóvá.

Miért csaltam? Szigorúan vallásos családban éltünk(ezt azért írom ide mert elég sokan kérdőjelezték már meg a családom tisztességét, és az útravaóimat), és ez sokáig működni látszott, el tudtuk szigetelni magunkat .A gyermekeim apját 15 évesen ismertem meg ő 22 volt.A hatalmas magas „férfi”.1 év múlva megkérte a kezem és én igent mondtam.Alig vártuk,hogy összeházasodhassunk. 1 évig álmodoztam az esküvőmről és arról is milyen lesz utána,mert teljesen helyén valónak tartottuk szex,csak ha megházasodtunk akkor lehet,mert hogyan is lehetne másképp a fehér fátyol a hajamon és én nagyon vágytam a fátyolra.

A házasélet valahogy nem olyan volt mint álmodoztam róla.Hamar jöttek a gyerekek,imádtam anya lenni és azt gondoltam ennyi elég is 1 nőnek. Aztán történt 1 iszonyú tragédia és fel kellett nőnöm ápolnom a férjem aki élet halál közt volt és a 2 kicsim nevelni gondozni.Csodával határos módon épült fel a férjem,úgy éreztem áldás van rajtunk,de csak én .Én felnőttem a bajoktól a gyerekeim apja még inkább gyerekké vált hisztis agresszív gyerekké,mindig azt mondta ha nem tetszik el lehet menni. Az egyik alkalommal így is tettem,még a válásunk napján sem hitte el pedig addigra annyit vétett ellenünk, hogy ha vissza is mentem volna ….Az igazság az hogy a válásomnál segédkezett 1 ember, 1 férfi akiről előbb azt hittem önzetlenül segít később rájöttem nem véletlen,mert az első pillanatban belém szeretett(szeretett? Vagy csak vágyott rám),igen ő lett a második férjem,ő 1 rendkívül sikeres tőlem 15 évvel idősebb nagy befolyású ember volt.Hogyne mondtam volna igent, pedig 6 hét ismeretség után kérte meg a kezemet és én ebből a 6 hétből 5-ig meg voltam győződve egész másért segít. Mellette váltam nővé, nővé? Királynővé, évekig a tenyerén hordott,aztán egyszer csak megfordult ez a tenyér,gyermeket vártam 6 év után a közöset,de súlyos halmozottan fogyatékosnak született volna.A férjem azt mondta vetessem el,hiába kérleltem a miénk nézze hogy zakatol a kis szíve,kiment az ultrahangról,nem érdekli ez neki nem kell,ha megtartom elhagy minket. Az genetikus segített nekem,azt mondta egyre betegebb a kicsi meg sem tudna születni ne tartsam meg menjek vissza fél év múlva 6 hetes terhesen,hiszen még lehet rengeteg babám még csak 30 éves vagyok.Nehezen gyógyultam sokat véreztem sokat sírtam és az imádott férjem idegenné vált,nem értette a gyászom,nem értette miért nem örülök a brilliáns gyűrűnek amit a műtét után hozott,nem értette miért vagyok hónapokig beteg és egyre messzebb kerültünk egymástól.1 évig gyászoltam aztán villámcsapásként elmúlt újra nevetős vidám tűzzelbélet vonzó asszony voltam.DE valahogy fal volt köztünk a férjemmel amit hol ő bontogatott hol ő falazott hol pedig én,valahogy soha nem egyidőben.Sokszor mondtam neki mit szeretnék mi lenne nekem a jó,de mintha süket lenne,sőt mivel ő volt a domináns valahogy leuralt, rájöttem ha nem akarok vitát jobb ha nem beszélgetünk és felépítem az övé mellett a saját külön életem akkor született a házassági szerződésünk ,én kértem rá mert ő azt hitte,hogy majd jól sakkban tart,a pézzel azt hitte meg vehet egy 5-ös bmw-vel vagy azzal ha bálanyaságot vesz nekem.Ezzel kifogtam a szelet a vitorlájából hiszen nekem a sajátomon kívül nem jár semmi, demonstrálhattam én nem vagyok megvehető.Nagyon vágytam igazi odafigyelésre beszélgetésekre intimitásra,de a férjem mindig tudta mi a jó nekem sőt,jobban tudta,sőt lenyomta a torkomon ez nekünk jó,hiába tiltakoztam.

Az ember ilyenkor a hasonlót keresi akaratlanul is, és meg is találtam.Figyelt rám olyan volt ,mint régen a férjem elbűvölő és sokat beszéltünk, andalogtunk,mind a kettőnket fiamnak hívta a házastársa, és persze mind a kettőnknél a házastárs tudta jobban mi is a jó nekünk.

Én azért váltam csalóvá,mert csak elbeszélünk egymás mellett,mert nem szerettek úgy ahogyan jó lett volna nekem, hogy hiába próbáltam 1000-szer 10000-szer,a végén feladtam ,belefáradtam,mert nem én számítottam,hanem a hazug” mi”.A hazug mi=az ami a házastárs szerint nekünk jó,pedig igazság szerint csak neki. Mind kettőnknek kifelé ideális volt a házassága,csak épp belül rohadt,de nagyon.

Szóval ezért válik az ember csalóvá, és olyanná aki hagyja hogy belenyúljanak a házasságában keletkezett résbe,hagyja? Örül a résfeszegetőnek.Azt gondolja szuper működik a házasságom mert csak így könnyen elviselhető a másik és még szeretnek is sőt én is szeretek. Aztán rájön hazudik magának mindenkinek és nem akar már hazugságban élni ,én elváltam. A szeretőm a válásom után 2.5 hónappal kért időt. A pszichológus mondta először:veszélyessé váltam.Lehet igaza van. Így visszanézve,persze nem a házasságom húzom vonom,hanem elválok és mivel hasonló a hasonlót keresi,valószínű,sőt biztos akkor én sem a nős férfit választom,mert lett volna nőtlen jelentkező is a tenyérenhordozásra,de akkor meg még féltem válni és én tekintettem a függetlent veszélyesnek.

Szóval 36 évig minta anya és minta feleség voltam és minden jó amit tettem,egyesek szerint porrá vált mert szerettem. Nem hiszem,s ha valaki így is gondolja itt,nem az "itt" számít,hanem az akik közt élek a család, a barátok, a párom a közösség amelyben élek,senki nem ítélt meg,nem fordult el tőlem,sőt vannak akiknek a szemében épp ettől váltam szerethetővé, hogy már nem voltam olyan irritálóan tökéletes:))hát ilyen is van.

 

Hamar ébredtem, gondoltam, visszanézek kicsit az itteni kommentekbe. Tudom, szerető írogatott itt kommenteket, melyeket már nem találok, a hangvételére nyomokban emlékszem. Sajnálatos, hogy neki nem hozott igazi gondolkodós perceket, csak a megtagadás, a törlés volt a megoldás. Mintha magunkat törölni tudnánk. Nem azt mondom, bújjunk ki a bőrünkből, váltsuk meg a világot, önmagunkat, dehogy. Csak szeretném, ha hasznos lenne az itt eltöltött idő. Ahogyan, akinek a fejlődése - remélem, jól érzékelem - az önmarcangoló kétségekből a kezdeti bejegyzések és a maiak között nyomon követhető. És van, aki kezdetben saját jóindulata foglyaként nem látott, ma keserves, de építő tapasztalatai közül néz ide vissza. Nagyon remélem, lesz még, akinek segít ez a blog. Kellemes múltbanézést, hogy alakuljon a jövő.

Ezt a blogot nem én kezdtem írni, de jogot kaptam hozzá az indításakor. Akkor régen, amikor elkezdtük, valóban a háromszügek természetét boncolgattuk, hogy ne Tyria vétlen személyisége legyen a boncasztal terme.

Aztán a bejegyzések elmaradtak, kihalni látszott a blog maga is.

Addigra én kerültem olyan helyzetbe, ami kezdett volna emlékeztatni a címadó témára. Le is csaptam április 30-án erre a már kész lehetőségre, ugyanis a saját blogom addigra már messze elkanyarodott a címadó nyavalygásaimtól és sokkal inkább adott helyet számos utazásom leírásának. Ezek az utak lehet, pótlékként működnek, hogy ne maradjak egyedül magammal.

Tudomásom szerint az utóbbi időkben az ezt közvetlenül megelőző, egy férfi blogját idéző bejegyzésen kívül csak én írtam ide. Ezért lehetséges, hogy egy kéz és érzésvilág művének tűnik.

Ja, nem tudom, ki a másik két személy, aki szintén írhatja. Tudtommal őket személyesen nem ismerem. De ez a világ kicsi, semmi nem lehetetlen benne.

Egy blog háromszögező férfi tollából.

Jó ez így.

Le is írom, mégsincs semmi hátulütője, hiszen oly hosszú végül, hogy tényleg senki nem olvassa.

Már csak arra kellene rájönnöm, valóban szeretném-e, hogy megismerjenek. Ha bármi jelentősége volna, bizonyára lenne érdeklődő. Rajtam nem múlt.

Legyen hát mese, ha részletekben írom, az főleg a kicsi gép miatt lesz.

Ámbár előre látom, a kitérők miatt hosszúnak ígérkezik. Meglehet, érdekes is csak nekem lesz, de talán a tanulságok az olvasónak nem érdektelenek.

Egyszer valamikor megszülettem, szorgalmasan növekedtem, s kifejlódtek mindenféle érzelmi kötődéseim. Ahhoz, hogy eljuthassak a párkapcsolataimhoz, nem közömbös, hogy mindig szerettem örülni, s ennek ezer módját találtam meg kisgyerekként is. Apám szerint én voltam a derűs gyermek. Nagyon boldogan ragaszkodtam a felmenőimhez, s akit befogadtam ilyennek, hozzájuk is. Első elszólásomra máig emlékszem.

Elsősök voltunk, nagyon szerettük a tanítónéninket. Az ő jótanulói együtt nyüzsögtünk az asztala körül, s én a nagy tolongásban önkéntelenül anyunak szólítottam. A tizenfős (válogatott osztály voltunk) törzsközönség hangos csúfolódó nevetése máig belémvág. Talán ezért maradt meg bennem, hogy gyorsan csigaházba megyek, ha abban bántanak meg, amit bármikor tudok adni, s amit bármikor kapni, fogadni vágyom: a szeretet és ragaszkodás érzésében.

Eme érdektelen kitérő után felnövök kamaszlánnyá, amolyan mindigcserfes, önbizalma határtalan, a piszkafa véznaságból kifejezetten csinos lábakra illeszkedő karcsú darabbá. Aki után igencsak megfordulnak és aki igencsak szeret játszani. Szóval teljesen normális, mondhatni, átlagos nőkezdeménnyé. Utólag visszagondolva kerültem igencsak veszélyes helyzetekbe - irodalmi alapjaim, jó nagy szám és nulla ismeretem felnőtt férfiak között furcsán, sőt megtévesztően hatottak. De valahogy minden naivitásommal megmaradtam ártatlan leányzónak.

Az első szerelem egy iskolai kirándulás a társiskolával, nálam ugyan 2 évvel idősebb, de mellettem férfivá érő fiúval ért - kisgyerek volt, amikor egymásba szerettünk, valaki kapott tőlem egy nagyon kedves társat. Sosem mertünk kiteljesített testi kapcsolatot létesíteni, a mi neveltetésünk (mindkettőnké!) a majdani, a házasságban létrejövőt engedte. Még tartott valami melegség innen, amikor én léha teremtés megismertem gyermekeim leendő apját. Aki rövidesen föltette a kérdést: kivel óhajtok a jövőben élni, mert ha nem vele, hát többé nem látom.

Nem tudtam, mi az: érzelmi zsarolás. Nem, nem bánom a választást, a gyerekek közösek és csakis ebből a kapcsolatból lehettek olyanok, amilyenek. De végül is addig még van pár év távszerelem, majd 6 év után házasságkötés, részemről anyósom anyakénti tisztelete, elfogadása, az első gyerekünk a második házassági évfordulónkra kapott ajándék volt. Eddig még nagy bajok nem is voltak, bár az átnevelésem remekül haladt. Én, a közösségi ember nem élem a többi egyetemista életét, mert ugyebár menyasszony vagyok, majd feleség. És mintaházasság, mintacsalád vagyunk. Azt csak én tudom, hogy mennyire fontos lenne egy kistestvér, de ennek komoly akadálya van, amit el is hiszek. Ehhez már öregek vagyunk. De talán épp ezért a részemről bevetett hadművelet azonnali sikerrel járt, ám a második terhesség messze nem volt az a boldog gyermekvárás. Szótlanul, szeretetlenül, belemenekülve a tanításba, aztán a mókuskerékben a gyerekembe (a nagyba, aki velem várja, sőt, talán jobban várja a kistestvért) kapaszkodva kételyek között. Hogy minek nekem kettő gyerek. Talán egy egyedül nevelve jobb lenne. De nem lépek, és nem is fogalmazom meg, hogy a kintről oly szép családi életünk - hogy is mondjam? - leginkább a szürkénél is színtelenebb. Ha próbálkozom, abból baj van. Egy jellemző kép, vasárnap kora délután. Gyerekek, csöndesen, apátok alszik. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve - a Nagy épp a Nyulak szigetéről tanul - elviszem őket a Margit-szigetre, csapunk egy görbe délutánt, még hajókázunk is. Mindhárman élvezzük. De haza kell mennünk, s ott egy zord kérdőrevonás: hogy merészeltünk, ÍGY nem tud pihenni. Megvert sereg lettem. Megint tanultam valamit. Holott eddigre már sikeresen meghaltam. A családért, amihez a megmentés útja az volt, keressek jobban fizető munkát. Anyósom véleménye rólam: nem vagy normális, te még fizetnél is, hogy taníthass. De első a család, tehát feladtam, szerencsésen megtaláltam a jobban fizető munkát is, és mert én ilyen vagyok, gyorsan megszerettem. (A tanítás azóta is hiányzik, vagy nem is? Azóta is gyakorlom, ha nem is tanteremben.) Volt kolleganőm, aki azt mondta, sokat tanult tőlem, elsősorban a nemszeretem munka örömmel való elvégzését. A házasságom tökéletes lezárásához azonban egy kutyára volt szükség. A kutyáktól kicsi gyerekkorom óta mindig féltem. Nos, nevelésem érdekében a férjem hozott egy kutyát. Szűköltem a félelemtől, de bátran megkérdeztem, meddig marad itt. Amíg meg nem szokod!, volt a válasz. És a sírógörcs részemről. Mely után beutaltak a diliházba, ahonnan az önbizalmammal jöttem ki és adtam be a válókeresetet.

Nem, nem bánom az éveket, amiben a gyerekeink megtanulták, van apjuk, ahol elvették az egyéniségemet, hogy legyen mit visszaszereznem. Nagy volt a szám, túl magabiztos voltam. Meg kellett tanulnom, hogyan lehet cilinderrel a fejemen a szőnyeg alatt sétálni.

A történelmi hűség és az igazság megkívánja, hogy erre a kapcsolati szakaszomra visszaemlékezve elmondjam: már én sem voltam a végkifejletig feddhetetlen és a lánykori naivitásommal rendelkező hitves. A mindenféle anyagi történések között a nagyobb kereset reményében újabb kitérőt tettem a szakmában, ahol a több keresetért kötetlenül sok munka, jelentős túlórákkal következett. Tartott összesen egy évig, a felelősség ott és a gyerekeim kiengedése (anyósom tartotta a frontot, amíg éjszakába nyúlóan áldoztam a számvitel szépségeinek) a mintafeleség látszatának tartásával együtt már nekem sem ment. Egy ilyen egyeztetős estén fölszaladtam pihenésül az irodaházban működő klubba, ahol az egyik ott vigadó fiú elkapott és megtáncoltatott, társai őszinte megrőkönyödésére (tudod, ki ez a csaj?). És akkor rájottem, hogy alighanem nő lehetek. Ekkor merült föl bennem az elméleti kívánság, hogy meg kéne csalni gyerekeim apját. Mit mondjak. Nem tettem. De megismertem a barátját egy társasági alkalommal, ahová úgy mentem, mint aki titkos randevúra megy. És ott, akkor kialakult közöttünk életem leendő párjával egy ív. Amit nagyon nehezen mertem elfogadni, és bizony elmeséltem a férjemnek, hogy van egy ilyen lehetőség az életemben. És jött a kutya, meg az ostorcsapás. Ha nem óhajtok a kutyával egy fedél alatt tartózkodni, oda többé a lábam be sem tehetem. A gyerekeket pedig nem adja. És vegyem tudomásul, anyám számára az én cédaságom lesz házasságunk felbomlásának oka. A jóslata bevált, de ezt sem vagyok hajlandó bánni.

Mert válás, még egy év kényszer-együttlakás (bár gyakorlatilag nem lakott velünk, volt kihez mennie), és megkaptam azt az új életet, amiben szabad volt én-nek lennem, ahol minden nap arra ébredhettem, hogy mellettem van, szeret és én szerethetem. Ebben a kapcsolatban senki nem tekinti barokkos túlzásnak, hogy összetartozunk.

Mingli létünk ideje elegendőnek bizonyult arra is, hogy a gyerekeim egy kiegyensúlyozottabb, de mindenképp derűsebb anyát kapjanak vissza. Meg arra is, hogy az addigra csak volt férjem unokahúga minket találjon meg, mint elfuserált élete lehetséges támaszát. De ez újabb mese lenne.

Azokról az évekről, amiket Életem Párjával töltöttünk, nyugodtan elmondhatom, bármikor végigcsinálnám, pedig volt abban szűkös anyagi keresztmetszet, az ő részéről munkanélküli állapot, a gyerekek nőttek, sőt, fel is nőttek, jöttek az unokák, alakult baráti körünk, segítettünk bárkinek, aki arra rászorult. Szóval: éltünk. Közös életünk során volt ő támasz mellettem a szívműtét idején és után, olyannyira, hogy ő is belerokkant. Viszonozhattam a gondoskodást, az odafigyelést, de ez oly természetes volt mindkettőnknek! Közben továbbra is működött a kettőnk által kifejlesztett mentálhigiénés központ. Ő szociális foglalkoztatóban dolgozott, a fogyatékosok rajongva szerették. Az állítólag épek is. Még kaptunk néhány évet, s a diagnosztizált és nem műthető tüdőrák már sok volt neki. Igaz, amikor összetalálkoztunk, enerváltan várta épp a véget - amihez még maradt velem bő huszat. Utolsó évében kihegyezett képességeit már inkább csak maga elé mélázva kamatoztatta, fájdalmaival igyekezett nem terhelni másokat. Addigra gyakorlatilag kettesben maradtunk. Élete utolsó másfél hónapját kórházban, ágyhoz kötötten töltötte, nap közben szaladtam mellette lenni, este a barátja váltott engem (igen, ugyanaz, akivel hajdan meg akartam csalni az uramat). És hála a kezelőorvosának, akinek lehet, csak szive volt, hamar került morfintapaszra. Tényleg nem kellett mindenről tudnia. Még eltöltöttünk együtt egy szivesztert, nosztalgiában hallgatva/nem hallva a rádió kabaréműsorát, a munkaszüneti napokat még vele töltöttem. Egyik betegtárs felesége szintén. Csakhogy őt felesleges volt megkérni, menjen már ki kicsit a kórteremből. Kiszolgáltatottság, megalázónak érzett helyzet, vagy csak elég volt? Az első munkanapon befejezte e földi létét. Mindörökre velem marad, mert a tudatom, a lelkem megőrzi. A barátja társ ebben, a gyerekeim és az unokáim is. Fura, de a kórházi ápolása idején anyám érzelmei is elfogadóak, sőt, együttérzőek lettek. Ez csak úgy eszembe jutott.

Tehát fizikailag lezárult a kapcsolati életem mindezideig legjelentősebb és legteljesebb szakasza. Ahol a TÁRS a maga teljességében volt és én teljesen társ lehettem.

Pár év múltán összetalálkoztam azzal az emberrel, akit a párom - már nagyon betegen, tehát túlérzékenyen - így mutatott nekem: előttem az utódom.

Nos, csak annyiban tévedett, társak sosem voltunk, s talán sosem lennénk. Két szabad ember gyakorlatilag egysíkú, és akár azt is mondhatni, eseti kapcsolata, ami nem a kapcsolatról, hanem alantas testi örömökről szól. Ezért tudtam szívből örülni, amikor megtalálta azt a partnert, aki számára maga a tökély. Peches ember, mert ott csak elfogadják őt. Ja, meg kijelölik, mit tehet és mit nem. Néha boldognak tűnik, de akkor mit is keresgél néha a környékemen? Egyre gyakrabban. Csakhogy tudom, sosem lennénk társak. És ami jó volt, azt nem akarom tönkretenni. Hadd emlékezzem már csak a szépre!

És lehetett volna valóban kapcsolatom, aki viszont fizikailag nem jött össze, majd mindenféle történések folytán ki is dobott a rá váró feladatok közül. Az Öntörvényű társam. Azóta már halott.

Bizony, van egy széptevőm. Róla szóltam ebben a blogban, ma sem tartunk előbbre, bár hátrébb sem húzódtunk. Morzsányi akadálya van a kapcsolattá válásnak. Egyikőnknek sincs igénye a másik egészére. Olyan meg volt már.

Erre tegnap este (bár tudtommal mindentől függetlenül) egyik ismerős azt ajánlotta, KERESSEK TÁRSAT. Mondta ezt teljesen jóindulatúan, majdhogynem szeretettel a hangjában. Mellesleg olyan valaki mondta, aki nagyon kevés embert enged közel magához, s ő maga is a hűvös udvariasság, fentről lefelé. Hogy miért érez engem hasonlóan embernek? Hm.

Közben eltelt egy év, hogy a fenti bejegyzés - vallomás rólam, az életem párkapcsolati vetületéről - megszületett. Ezidőtájt jelentkezett nálam az a bizonyos első szerelem, felidézve bennem emlékeket. Ő is elveszítette a társát, azt, akit utánam/helyettem még szeretni tudott. Nem akart bezárkózni, fájdalomnak átengedett lélekkel élni. Majd egy újabb fél év, melynek során beszélgetések, ismerkedés egymás életével, mai valóságával azt hozták, hogy ma már tudjuk: igen, a külön töltött évek, az ebben megtanult rosszak és jók (többek között az is, milyen a boldog párkapcsolat!) hozzásegítenek minket a közös életünkhöz. Igen, emígy jócskán 60 fölött. Ősszel lesz 50 éve, hogy először szerelembe estünk. A szeretet sosem múlt el egyikőnkből sem. És ez jó alapozás, van mire építeni.

Na, az ilyen hideg reggeleken sokszorosan hiányzik az emberi test melege.

Vagy beérném állati meleggel is? De az sincs, és még nem fűtök, a szerelőt várom. Igaz, ő ajánlgatta, befűt nekem biológiailag, de fene tudja...

Azt a megnyugtató, biztonságos meleget vágyom. Kispárna gyanánt a jobb vállat.

Nem szeretem, amikor sajnálom magamat. És ez most elég hosszasan egy ilyen időszaknak látszik.

Kicsi vagyok, éhes vagyok, és engem nem szeret senki. Tudom, nem igaz. Csak nem érzem, pontosabban azt érzem, sok vagyok, s mint ilyen, teljességgel felesleges. Nem, nem párkapcsolatban, mert az nincs, talán nem is hiányzik. Emberi kapcsolatokban ütközöm falakba. Félek a falaktól, féltem az orrom, hogy más üti bele a saját botlásaimba. Nem szeretem ezt a helyzetet, érzést, kilátástalanságot.

Fizikailag már van fűtés, bár meleg még nincsen.

De jó! Van egy hely, ahol bármi marhaságot leírhatok, nem bántok azzal senkit, hiszen magamnak írom. Önellátás. Bibí!